ATLANTA-Jonesboro, 1998. 06. 14.                                                                                     I.

Kedves Ildikó, Józsi, Ágoston, Agnella, Bálintka és Ida, valamint Anette, Zsolt és Péterke.

Nem szándékoztam hosszú beszámolókat írni a leveleimben, mint 16 évvel ezelott, de Ildikó a búcsúzásnál arra kért, hogy írjak mégis részletesen. Otthon elkényelmesedtem a számítógéppel, de itt nem akarok belekontárkodni a mellettem lévo computerbe. Viszont a fénymásolás lehetoségét ki fogom használni.

1998. június 13-án a kituzött idoben 7h-kor indultunk a repülotérre.

Terike ideges volt - vagy már megszokta, hogy minden reggel próbál engem nevelni (ezt nevezik pedagógiai optimizmusnak) - rám is mordult, hogy ne beszéljek. Közben azért oldódott és a repülotéri forgatag már elvonta figyelmét önmagáról. Zsoltitól elbúcsúzva bekerültünk az indulási területre. Elotte még hiába küszködtünk a "becsekkoló" hölgynél a Zürich-Atlanta szakaszra történo egymás melletti helyfoglalással. A beszállás elott felhívtam Édesanyát és Ildikót, hogy az ilyenkor illendo torokszorulás és könnybelábadás is meglegyen. A svájci gépünk egy AIRBUS kisebb változata volt. Belülrol sokkal modernebb mint a Boeingek. Úgy látszik az izmosodó Európai Közösség e-téren is felveszi a versenyt a korábbi monopolhelyzetben lévo amerikai repülogépgyártással.