Családtörténet - Ö t v e n h a t o s e m l é k e i m
Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy az ötvenhatos forradalom nem 1956-ban kezdődött. Legalább 10 évet vissza kell lépnünk, hogy megismerjük azokat az eseményeket, amelyek a forradalom kirobbanásához vezettek. Amikor a szovjet hadsereg „felszabadította” Magyarország tiszántúli részét, delegált képviselőkkel 1944 karácsonya előtt összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés Debrecenben és megválasztotta az Ideiglenes Kormányt. Rá egy évre hivatalos választásokon a szovjetbarát Magyar Kommunista Párt csak 17 %-ot ért el, szemben a Kisgazdapárt 57 százalékával. Tehát az első időszakban nem tudta a szovjet politika akaratát parlamentáris keretek között érvényesíteni. A moszkvai emigrációból hazatért Rákosi Mátyás és köre azon munkálkodott, hogy Magyarországon is szovjet típusú gazdasági és politikai rendszer jöjjön létre. 1947 nyarán tartott újabb országgyűlési választáson a kommunista párt lett a legerősebb párt, de ekkor még koalícióra szorult. 1948-ban egyesült a Kommunista és Szociáldemokrata Párt, és megkezdődött a polgári pártok kiszorítása a parlamentből. Valójában ekkor kezdődik Rákosi diktatórikus ámokfutása. A 15 év börtönben, és 5 év Moszkvában töltött idő alatt egy deformált lelkületű emberré vált, a zsarnok és könyörtelen Sztálin legodaadóbb embere lett. A politikai ellenlábasait az általa létrehozatott ÁVH (Államvédelmi Hatóság) segítségével kiiktatta a közéletből, gyakran az életből is. Előbb Mindszenthyt és más főpapokat záratott börtönbe, 1949-ben egykori elvtársait, Rajk Lászlót és társait koncepciós perben halálra ítéltette és kivégezték őket. A hidegháború létrejötte miatt a szovjet blokk államai túlfeszített ötéves tervekkel különösen a nehézipart- a fegyverkezés alapját – fejlesztették. Gépiesen másoltatták a szovjet mintát, az iparban, az építkezéseken sztahanovista versenyeket rendeztek, a mezőgazdaságban pedig a kolhozok mintájára Téeszcséket – Termelőszövetkezeti Csoportokat – hoztak létre. Az alig pár éve földet kapott kisparasztokat bekényszeríttették ezekbe. A szakértelemmel rendelkező középparasztokat kulákká – zsíros paraszttá - nyilvánították és mint osztályellenséget távol tartották őket az új mezőgazdasági nagyüzemektől. A hajdan cselédemberek megszokták, hogy mindig parancsolnak nekik, a téeszcsében is tessék-lássék munkát végeztek. Földjeiket felverte a gaz, és hogy a városi ellenőrök ne lássák ezt meg a Pobjeda autóikból, a szélső sorokat azért valahogy megkapáltatták ezekkel a léha emberekkel. Az ilyen gazdálkodásnak meg is lett ennek rövidesen az „eredménye”, a korábban agrár exporttal rendelkező országban nem volt elég élelem. Ekkor jött a beadási kötelezettség, a „padlás lesöprések” időszaka. Szüleim törvénytisztelő emberek voltak, megpróbálták teljesíteni a magas kvótákat. Ki volt adva, hány száz tojást kell leadni. Édesapám a jánoshalmi piacon vett tojásokkal teljesítette a beadást. Ide tartozik feleségem emléke, aki arra emlékszik, hogy, nekik sem tojtak elég tojást a tyúkjaik a beadáshoz és bátyja Pesten vásárolt ehhez tojást. Otthon a szülei nagy gonddal lecsiszolták a tojásokról a bélyegzőt és őt az ártatlan arcú kislányt küldték el a soltvadkerti átvevőhöz, Jakusnéhoz a kozmetikázott tojásokkal. Valami nem stimmelt az átvevőnek és azt mondta: Küld csak el az apádat! A történet folytatásába nem avatták be az akkor 9 éves kislányt, de most is szomorú az emlék felidézésekor.
Szüleim, hogy legyen mit enni az akkor már 6 gyereknek, egy 25 literes üvegballonba megolvasztott zsírt tettek és éjszaka, távol a tanyától a szőlősorok közé akarták elásni azt. Egyszer csak valaki rájuk köszönt a sötétben. Teljesen megdermedtek, mi lesz most. Ez az ember - érzékelve a rémületet, - azt mondta: Csinálják csak tovább, én is ezt tettem.
Koncepciós perekhez hasonló események kisebb méretekben is történtek. Volt egy távolabbi szomszédunk, afféle úri paraszt, aki a légynek sem ártott, a tanyahelyen megszokott kotlóstyúk helyett keltetőgéppel kísérletezett meg akkumulátorral világított a tanyájában. Szóval ez a Jakabcsics Jenő gabonát vitt őrletni Kiskunhalasra és egy óvatlan pillanatban kicserélték az egyik zsákját dohos gabonára és lecsaptak rá, mint a nép ellenségére, aki meg akarta mérgezni a dolgozónép kenyerét és munkatáborba vitték nyomba valahova a Hortobágyra. Ez a „nép ellensége” azért jó 10 év múlva megfelelt a Balotai Állami Gazdaságban a baromfi telep vezetőjének.
De az élelmiszer termelés visszaesését nemcsak a téeszcsék rossz gazdálkodása okozta, hanem az is, hogy a korábbi búzaföldek helyén a gyapottermelést erőltették, meg volt ahol a gumipitypangot. Ez utóbbihoz nem volt szerencsém, de gyapotszedésre engem is kihajtottak osztálytársaimmal a Petőfi Tsz földjére. Arra emlékszem, hogy nagy része nem is „nyílott ki” puha fehér labdává, hanem bent maradt a kemény tokjában. Hogy ezzel mit kezdtek a gyapotfeldolgozóban, nem tudom.
Említettem már a kulák listát. Ezt a földek aranykorona értéke alapján hozták létr, úgy emlékszem, 25 arany korona elég volt ahhoz, hogy valakiből kulákot csináljanak. Néha egész szegény ember is felkerült a kuláklistára, például ha volt egy- két hold rossz szőlője, mert a szőlő földterületének aranykorona értékét öttel felszorozták. A kulák olyan lett mint Indiában a legalsó kaszthoz tartozó pária. Emlékszem, hogy naponta a Tejcsarnokba leadott tejet a kis tejkönyvecskébe jegyezték be. Egyszer aztán egy tenyérnyi nagy piros „K” betűt bélyegeztek a mienkére, mert hát kulákok lettünk mi is. Pár évvel ezt megelőzően édesapám éjszaka viharlámpa fénye mellet, lovakkal a „högyhúzóval” kubikolta el a dombot a szőlőnek, hogy aztán jöjjön az ötös szorzó. Azon morfondíroztam, hogy a K betűs megkülönböztetés talán azért kell, mert a kulák tehén is a nép ellensége és más a teje, nem való a pesti káder gyomrába.
A kulákokba ahol csak tudtak belekötöttek. A tanyai ávó szerepét a mezőőrök töltötték be. Feljelentették a kulákot ha a tyúkok szétkaparták a trágyadombot, ha ősszel időre nem volt kivágva szár, ha az asztag mellett nem volt elég tűzoltóvíz és tűzcsapó, meg ki tudja még miért. Az emberekbe beleszuggerálódott a félelem. Nemcsak a rendőrtől féltünk, hanem minden egyenruhástól, így a vasutastól is. Az emberek várták a változást. Emlékszem, egyik tanyai ismerősünk, a Krammerer bácsi – a tanyai nép leegyszerűsítve csak Kamráéknak nevezte őket – gyakran így biztatta édesapámat: „Bálint. Ez már nem tarthat soká. Meglássa, nemsokára gyünnek az angolok.” Ezt én annyira komolyra vettem, hogy amikor új –szovjet- típusú ködvágós sapkájú magyar katonák gyakorlatoztak a környékünkön, azt gondoltam, ezek már az annyira várt angolok. Ezt a félelemmel teljes időszakot Illyés Gyula hátborzongató tökéletességgel írta le az „Egy mondat a zsarnokágról” című versében: hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
A hízott disznó vágásához is engedélyt kellett kérni a tanácsházán. Az engedélyben írtál elő mennyi zsírt kell majd beadni. Elterjedtek a fekete vágások, de volt aki feljelentette ezt és ilyenből is könnyen lett Hortobágy vagy börtön. Halottam arról, valakinek volt olyan gyanúja, hogy a szomszédja feljelentős ember. Azért, hogy megbizonyosodjon erről, egy téli hajnalon megvisítatta az egyik disznóját, majd az udvaron gyújtott egy kis szalma tüzet.
Nemsokára jött is a rendőr, hogy lefülelje a feketevágót. A visításra elmondta emberünk, hogy karikázni kellett a disznó orrát, mert már kezdte bontani az ól falát. És a tűz? Hát nézze meg a rendőrelvtárs, ezt az akác oszlopot pálasztottam a tűzbe az ólajtóhoz oszlopnak. Tuggya, ha megégetik az oszlop fődbe kerülő részét, sokkal tovább bírja korhadás nélkül.
1950-ig ha nehezen is, de szüleim tudták teljesíteni a kirótt beadást. Egyszer kaptunk egy értesítést, hogy be kell fogadni a felső szomszédunkat, Bánóczkiékat, akiktől elvették a tanyájukat, mert szemet vetet rá a téeszcsé. Minden további nélkül befogadtuk őket és néhány hónapig békésen élt együtt a két család. Tágra nyílt szemekkel hallgattam Bánóczki bácsi első világháborús katona élményeit „Premiszli”(Przemysl) hosszú ostromáról, meg Napóleonról.
Talán 1951 tavaszán kaptunk a féloldalas sajtpapíron az értesítést, hogy 48 órán belül adjuk át a tanyánkat annak a Kiss Mihálynak, akit kiszemelt a téeszcsé dohánykertésznek, a Kiss Mihály pedig - mint utólag hallottuk - a mi értékes tanyánkat szemelte ki magának. A padlós „palotából” egy földes kis putriba kerültünk, ahol még vécé sem volt. (Erről bővebben „És fénylettek mint a csillagok” című szüleimről szóló visszaemlékezésből írok, amelynek egy része rövidesen megjelenik a kiskunhalasi múzeum kiadásában.)
Mivel sokszor még a fejadagra való gabonát is be kellett adni, ezért nem volt liszt az otthoni sütéshez, tehát még a tanyavilágban élők is állami pékségben sütött kenyérre voltak utalva. Az én feladatom volt tanítás után a tanyai boltnál várakozni a kenyeres kocsira, amely a városból hozta a kenyeret. Sokszor csak estefelé kaptuk meg a kenyerünket, amely fejenként 25 deka volt. Mi ekkor nyolcan voltunk, így egy 2 kilós veknit vihettem haza. Mivel csak kora reggel 6 óra után iskolába menés előtt ettünk otthon, ezért ekkor már nagyon éhes voltam és útközben megrágtam a kenyeret. Nem tudom, milyen vegyi folyamat játszódott le a számban, de édesnek éreztem azt a kenyeret. Édesanyám nem korholt meg soha ezért a kenyérmegrágásért, mert tudta milyen éhes lehettem az úton. Kevés volt ez a fejadag, ezért a két bátyám a halasi kollégiumba összegyűjtötte a diákok kenyérmaradékait és hétvégén hazahozták azt. Édesanyánk kicsit körbevágta a harapásnyomokat és a penészt, így tejbe aprítva elfogyasztottuk ezt a kenyeret is. Talán ezért maradt meg bennem a kenyér tisztelete, és amikor később a kényes pesti úriasszonyok fitymálva nyomkodták a kenyeret az üzletben, hogy nem elég puha, kedvemre lett volna odaszólni, hogy sokunknak még keményből sem jutott elég Rákosi elvtárs jóvoltából.
1953. márciusának elején a Kiskunhalason lakó földszomszédunk, Paczolay bácsi halkan súgta meg szüleimnek a hírt, meghalt Sztálin. Nem szoktunk a halálhírnek örülni, de most mégis boldogság, remény töltött el sokunkat. És valóban, 4 hónap múlva Nagy Imre váltotta felé Rákosit a miniszterelnökségben. Rádóbeszéde millióknak nyújtott jó híreket. Nekünk azt, hogy megszűnik a kuláklista és a kötelező beadás. Édesanyám azt mondta, hogy ez olyan szép beszéd volt, mint a Horthy szózata 1944-ben. A Rákosi diktatúra leépítése csak lassan ment, sőt 1955 márciusában Rákosiék menesztették a jobboldali elhajlónak titulált Nagy Imrét és szinte ott folytatták, ahol abbamaradt 1953 nyarán. Emlékszem Rákosi szavaira: Kutyából nem lesz szalonna, a kulák kulák marad, listával vagy lista nélkül. És ezt én is megtapasztaltam 1954 nyarán, amikor a továbbtanulási jelentkezési lapomra azt írták, hogy „osztályidegen „ származású. Én még örültem is annak, hogy nem azt írták, hogy kulák. Édesanyám élt a gyanúval és azt mondta az ismeretlen osztályidegen kifejezésre, hogy az bizony kulákot jelent. És neki lett igaza. Még csak be sem hívtak felvételezni a Távközlési Technikumba, pedig jeles volt a bizonyítványom. Nem vettek fel a halasi Gimnáziumba sem. Hozzak egy papírt, hogy nem vagyok kulák, akkor felvesznek, -mondta az igazgatóhelyettes.
Az általános iskolában szerencsére nem éleződött ki az osztályharc. Talán ez a Pestről lekerült munkáskáder igazgatónknak - Rajkai Ferencnek - köszönhető, akiben volt annyi emberség, hogy nem a kulák gyereket látta bennem, hanem a szorgalmas tanítványát. A másodrendű állampolgárrá ledegradált szüleimet is kalapját emelve köszöntötte.
14 éves koromban meglehetősen tájékozott voltam már a politikában. Mindennap önként olvastam a tanítónőnk által kötelezően járatott Szabad Nép napilapot. Nyolcadikos koromban detektoros rádiókat építettem, azok vételkészségét fokozatosan növeltem, így a Kossuth és Petőfi adó mellett fogni tudtam az Amerika Hangját és a Szabad Európa magyar nyelvű adásait is. 30-40 méteres antennát feszítettem ki, amiért nem lelkesedett édesapám, mert féltette az istálló szalmatetejét, amire antennaszerelés miatt fel-fel másztam. Egy újszerű hírforrás is jelentkezett, a Nyugatról küldött léggömbök által szállított röplapok.
Visszatérve a továbbtanulási problémámhoz, elmentem volna villanyszerelő ipari tanulónak is, hiszen az valamennyire hasonlított volna az én rádiószerelő elképzelésemhez. Az akkori gyermeklap, a Pajtás újság - mint levelezőjét - segített volna bekerülni a budapesti Szondy utcai szakmunkás iskolába. Végül itt sem volt szerencsém, mert a felvételihez tartozó orvosi vizsgálaton az egyszem látásom miatt alkalmatlannak nyilvánítottak. Jól kisírtam magam egy közeli padon és hazautaztam. Híre ment a tanyavilágban az én sikertelen továbbtanulási próbálkozásaimnak. Leszólított a kövesút kátyúit foltozgató Mészáros útkaparó, aki elmondta, hogy mint a helyi Földműves Szövetkezet vezetőségi tagja, be tudna ajánlani a tanyai boltba eladónak. Pár nap elteltével a pesti kudarcom után, már valamikor augusztus vége felé édesanyám biztatására újból felutaztam Budapestre nagybátyámékhoz, Dr. Haraszti Sándorhoz, hogy adjon tanácsot, mit tegyek a továbbtanulásomért. Vedd fiam a kezedbe a telefonkönyvet, írd ki az összes technikumot és járd végig azokat, amíg valahol csak felvesznek. Bizony mint tanyai gyerek, nem tudtam, hogy melyik utca merre van, de valahogy csak megtaláltam egy-egy címet. Emlékszem még Újpesten is jártam, majd Pesterzsébeten a Kossuth Lajos Gépipari Technikumban egy jó szándékú titkárnő azt a tippet adta, hogy menjek be a XIV. kerületbe, ahol a Domokos templom mellett most indul egy iskola és várják a továbbtanulni vágyó diákokat. Eddigi próbálkozásaimnál mindenütt arra hivatkoztak, hogy betelt a létszám de azt gondolom inkább az „osztályidegen” kifejezés miatt nem merték megkockáztatni a felvételemet. Az ajánlott iskolában nem kérdeztek semmit, csak beküldtek egy terembe, kezembe nyomták az írásbeli feladatokat, amit bizonyára sikeresen megoldottam, mert harmadnap felolvasták a nevemet a felvettek között. Ekkor tudtam meg, hogy a Postaforgalmi Technikum tanulója lettem. Később megkérdeztem osztályfőnökömet, Butykai Istvánt, miért nem volt itt probléma az osztályidegen bejegyzés a Jelentkezési lapomon. Tudod fiam, az én apám református pap, nekem is okozott ez problémát a továbbtanulásban, így hát egyszerűen széttéptem a lapodat. Mivel kollégiumi helyet nem kaptam, a Pesterzsébeten lakó Elzike nagynéném adott nekem egy kis szobát. Nem vezetett háztartást, így meglehetősen rideg tartásban éltem, bár ebédem a menzán megvolt. Rövidesen kitűnt, hogy az én tanyai jelesem nem egészen ért fel a pesti társaiméval, és főként az volt a baj, hogy az általánosban nem tanultam oroszt egy másik fiúval egyetemben. Osztályfőnököm volt a magyar és orosz nyelvtanárunk, aki haladékot adott a felzárkózásunkhoz. Két hónap elteltével jött a tetemrehívás. Többek között a piszáty igét kellett elragoznom mindhárom igeidőben. Nagy nevetéssel nyugtázta az osztály teljesítményemet, amikor is végig daráltam, hogy ja pisál, tü pisál, on ana anó pisál. Ettől kezdve már együtt tanultuk az oroszt a többiekkel. Elég jól haladtam az oroszban, mert másodikban már voltak levelező partnereim Csehszlovákiából, Lengyelországból, akikkel oroszul leveleztünk.
Hátránnyal indultam a tanyai iskola miatt, de szorgalommal és az otthoni neveltetésem miatt csakhamar az osztályelsői közé kerültem. Megszabadultam a rossz káderlapomtól és 1956-ban egyszer csak DISZ titkárrá választottak. Ez a DISZ már nem a régi volt, követte a nagyok politikai törekvéseit, amely élén az írók álltak. Az emlékezetes XX. Kongresszus után lépésről lépésre feltárultak a múlt szörnyű hibái és egy emberségesebb szocializmusról folytak a viták a Petőfi körben. Talán a húsvéti szünetben Balotaszálláson összetalálkoztam azzal a volt soltvadkerti rendőrrel, aki jó egy éve legalább 3-4 órán keresztül fogva tartott az ottani őrsön. Az volt a „bűnöm”, hogy nem volt nálam a bócsai rokonoktól kölcsönkapott kerékpár igazolványa. Emlékeztettem az én rabtartómat, hogy amit ők csináltak velem azon a januári estén, az is rendőrségi túlkapás volt.
A nyári szünetben Balotaszálláson járattam a Magyar Ifjúságot, amely szintén a reformtörekvések szócsöve volt ekkor. 1956 szeptemberében valami össz-budapesti gyűlésre voltam hivatalos, ahol a később Nagy Imrével együtt perbefogott Losonczy Géza volt az előadó. Ez a forradalmi légkör már tetszett nekem. Október 6.-án megtörtént Rajk és társainak újratemetése. Nem tartottam hitelesnek azt, hogy az az Apró Antal mondta a hivatalos beszédet, aki tagja volt az előző pártelitnek.
Elérkeztünk október 23.-ához. Délelőtt kint voltam a városban, mert a Gyáli úti postai üzemben elkészült a pecsétviaszolós lezárásra szolgáló újításom próbadarabja és annak a próbájára hívtak el. Azt láttam, hogy az utcán az egyetemisták osztogatják az Ifjú mérnök lapjukat, amelyből olvashattam, hogy hol lesznek szolidáris tüntetések a lengyelekkel és az egyetemisták 12 pontos követelését is. A forradalmi mozgalom élharcosai a műegyetemisták voltak. Visszaérve a belvárosi iskolámba, tájékoztattam az osztálytársaimat, hogy valami készülődik a városban. Ekkor már Rákosit leváltották és a vele együtt diktátoroskodó Gerő lett a pártvezér, aki ezekben a napokban Belgrádban tartózkodott. Úgy emlékszem szerdai nap volt ez és meglepetésünkre délután a kollégiumba kimenőt kaptunk. Én visszavillamosoztam a Nemzeti Múzeumhoz, ahol az Arany János szobor előtt már egy jelentős tömeg volt. Valaki elkezdte énekelni a magyar Himnuszt, amelyet Rákosiék évekre az Internacionáléra és a szovjet Himnuszra cseréltek. Újból és újból énekeltük a mi csodálatos dallamú és szövegű Himnuszunkat és a meghatódottságtól folytak a könnyeink. Közben valaki elkezdte tépkedni az élővirágokból kialakított ötágú csillagot. Többen leszólták, ne bántsa, az csak virág. Egy bőrdzsekis férfi felment a szobor talapzatára és azt kezdte kiabálni, menjünk a Rádióhoz, hagy hallja az egész világ. Meglódult a tömeg, de néhányan fiatalabbak nem körbe mentünk a Bródy Sándor utcán, hanem átmászva a magas vaskerítésen, szinte elsőként értünk a Rádió épületének a nagykapuja elé. Ott fiatal egyetemisták azt követelték, hogy lógassanak le az erkélyről egy mikrofont, de a Rádió vezetője azt közölte, hogy ez műszakilag nem oldható meg. Közben akkora tömeg gyűlt össze, hogy a kilences busz nem tudott már tovább menni. Közben egy teherautó platóján egy ávós szakasz érkezett, álszíjas tányérsapkát viseltek. Mivel a tömeg nem adott utat és a sofőr üresbe tette a sebességváltót, egyszerűen a sok ember hátra tolta az ávósokkal együtt a teherautót. További részletekről nem tudok beszámolni, mert erős fejfájás kínzott, nagy nehezen átvergődtem a túloldali járdához, ahol már nem volt annyira szoros az embertömeg és visszaindultam a kollégiumba. Nem jártak a villamosok a Rákóczi úton sem. Egy teherautón többen utaztak és kiabálták, jöjjenek a Sztálin szobrot ledönteni. Mivel a kollégiumunk is a Városliget felé volt, szinte „hazáig” jó volt nekem ez a teherautó.
Visszaérve a kollégiumba, szobatársaimmal lázasan tárgyaltuk a fejleményeket. Nemsokára jött valaki a hírrel, hogy ledöntötték a zsarnokság jelképét, a Sztálin szobrot. Volt nekem egy kis Telefunken törpeszuper rádióm, a hírekben hallottuk, hogy Gerő Ernő megszakítva belgrádi tárgyalásait, hírtelen visszaérkezett Budapestre és rádióbeszédében az eseményeket ellenforradalmi megmozdulásnak minősítette. Mint később megtudtuk, a Rádió épületénél lövöldözés kezdődött, jó hogy jött nekem a fejfájás, mert az egyik kollégista társam ott bokalövést kapott. A rádió még a hatalom szövegét sugározta, majd csak zenét - úgy emlékszem Liszt rapszódiát - és fegyverropogás volt hallható a háttérben.
Másnap kora reggel elsőként ébredő szobatársunk kinézve az ablakon, látta, hogy a Tököly úton nem járnak a villamosok, sőt egy idő után magyar tank rohant el nemzetiszínű zászlóval a lövegtornyán. A kollégiumban szigorúan őriztek minket a nevelő-tanárok, így nem kapcsolódhattunk be az utcai eseményekbe. Nagy haszna volt a kis rádiómnak, azt hallgattuk szinte éjjel-nappal. Talán 24-én egyszer csak Szabad Kossuth Rádió Budapest konferálással jelentkezett egy férfibemondó és azt mondta, hogy ez egy más Kossuth Rádió lesz. Hazudtunk éjjel-nappal, hazudtunk minden hullámhosszon, summázta a múltat. Nagy öröm volt számunkra is, hogy Gerő lemondott és Nagy Imre lett a miniszterelnök. Először arra kérte a felkelőket, hogy tegyék le a fegyvert, sőt statáriumot hirdettek ki. A felkelők nem adták meg magukat és október 26-án Nagy Imre forradalomnak ismerte el a felkelést és átalakította kormányát. Ekkor már a Szabad Európát is jól lehetett fogni, mert megszüntették az adás zavarását. Rákosiék évekig védekeztek a külföldi hírek ellen, mert így sok mindent a maguk szájíze szerint adhattak be a népnek.
Mint említettem, nagyon őriztek minket a nevelők. Méregettem a kőfal magasságát, át tudtam volna azon mászni, de arra gondoltam, ha kiszökök, kizárnak a kollégiumból. Egyik nap pár fiút és engem maga mellé vett az egyik nevelő, és átmentünk a közelbe lévő középülethez és annak homlokzatáról segítettünk leszerelni az ötágú vörös csillagot. A forradalom leverése után néhány évig egy kicsit féltem is, hogyha ez kitudódik, még megbüntetnek ezért.
Tehát karanténban voltunk, csupán a nevelők mentek ki reggelente kenyérért néhány negyedikessel a Százados úti kenyérgyárba. Közben úgy 29.-e körül a harcok elültek, az oroszok kivonultak Budapestről. Sok tankjuk kiégett – és bennük megégtek a tankosok – hatékony fegyver volt ellenük a Molotov koktél. (A felkelők égő benzines palackokat dobtak jól irányozva a motor szívótorkához.) Mivel a honvédség feloszlott, a rendőrség sem volt ütőképes, országszerte szerveződött a Nemzetőrség. Október 31-én végre kaptunk kimenőt. Szomorú kép tárult elénk: a Rákóczi út, a Körút és más utcák is súlyosan megrongálódtak a harcokban. A tereken láttam az elesett felkelők sírjait. A Köztársaság téren, ahol napokig súlyos harcok folytak a Pártház elfoglalásáért, a fák tövében még vértől nedves volt a föld. Ide akasztották fel a pátház elfoglalása után az elfogott ávós katonákat. Unokabátyámtól hallottam, hogy látta, amint a fáról csüngő tetembe valaki gyűlölettel többször beleszúrta a bicskáját. Gyula bátyám meg annak volt tanúja, hogy egy barnafélcipős fiatalemberre ráfogták az utcán, hogy ávós és fel akarták akasztani. Ő és még néhány higgadt ember mentette meg a lincseléstől azt az embert. A felkelést megelőző tüntetéseket a fiatalok tiszta szívvel szervezték, de ez a tisztaság emberi gyarlóságból bizony sokszor beszennyeződött. A forradalom magasztos eszméjét a börtönökből kiszabadult bűnözők, kalandorok sokszor megcsúfolták Halottak Napja volt, sok helyen égtek a gyertyák a forradalom halottaiért.
A kollégium vezetői azt tanácsolták, hogy a harcok elültével próbáljunk hazautazni. A vonatok nem jártak, de az ország különböző részeiből jártak fel Budapestre a tejesautók. November elsején ilyen autó platóján szorítottak helyet nekem Kiskunhalasig, onnan meg gyalog mentem Balotaszállásig. Emlékszem fáztunk nagyon a csepergő esőben, de valahogy mégis hazajutottunk. Útközben láttuk, hogy a szovjet hadsereg motorizált egységei vonultak Kecskemétről Solt felé a betonúton. Nem sejtettük, hogy ez már előkészülete a magyar forradalom elleni november 4-i szószegő támadásnak. Edit húgom is hazakeveredett szintén alkalmi teherautóval. Amikor megérkezett, anyuka kérdezte Tőle: Hát a Gyula? A Gyula disszidált – felelte szinte vidáman. Szüleink nagy örömmel fogadtak minket, mert semmi hírük nem volt rólunk egy több mint egy hétig a harcok dúlta fővárosból.
Már otthon hallgattam detektoros rádiómon Mindszenthy beszédét, amelyben utalást tett egy teljes restaurációra, a katolikus egyházi birtokok visszaadására. Nem tetszett ez a beszéd nekem, mert a forradalomért lelkesedők többsége nem egy teljes kapitalista átalakulást akart, hanem valami demokratikus szocializmust, akár többpártrendszerrel is. A szovjet tankok élén bevonuló Kádár érvei között szerepelt a Mindszenthy beszéd is.
Teltek a napok a vidéki csendben, annyit tudhattam, amit a Kádár kormány által irányított rádió bemondott. A Szabad Európa Rádió a müncheni biztonságból könnyen biztatta a felkelőket további ellenállásra a szovjet túlerővel szemben. November 4.-e után megindult az áradat a nyugati határon át. Elhagyta az országot Nagybátyám a teljes családjával, valamint a hozzájuk csatlakozó Gyula bátyám is. Gyula valahogy üzent Árpi bátyámnak Ausztriából, hogy Ő is disszidáljon. A hozzánk közel eső Jugoszlávia felé ekkor még lehetett volna menni, ezért édesanyám Árpádot szinte „házőrizetben” tartotta.
Nagyon rosszul esett, amikor az édesanyámmal az állomásról jövő asszonyok egyike azt mondta, hogy nem kellett volna a fiataloknak kezdeni Pesten a forradalmat. Úgy vettem ezt, mint valami árulást, hiszen éppen a parasztságnak hozott eredményt a felkelés a kötelező beadás végleges eltörlésével.
Valamikor 1957 márciusában kezdődött meg újból a tanítás a budapesti iskolámban. Ekkor terjedt el a MUK (Márciusban újra kezdjük) jelszó. Kádárék preventív intézkedésként március 15. előtti napokban sokakat letartoztattak, így az akkor orvostanhallgató unokabátyámat Gubacsi Lacit is. Amikor ennek hírét vettem, lelkiismeret furdalásom lett, mert a letartoztatás előtti napon nála jártam és az egyik szekrény mélyéből előszedett októberi újságokat olvasgattam és egyet a szobájában is hagytam. Laci később elmondta, nem foglakoztak a letartoztatói semmivel, csak bevitték a rendőrségre.
Ezekben a napokban nekem is volt egy forró helyzetem. Gyakran felkerestem unokabátyámat a Váci utca 40. szám alatti lakásán, ahol a disszidálásig nagybátyám, Dr. Haraszti Sándor lakott. A Rákosi rendszerben a házmesterek az ÁVH meghosszabbított karjai voltak. Az ottani vice bizonyos Kadelka Rezső nagybátyámat reakciósnak tartotta és minket az unokaöccsöket is oda sorolta. Márciusban, amikor mentem volna fel unokabátyámhoz, Kadelka behívott a házmester fülkébe és nekem esett, hogy ellenforradalmár vagyok, mert az októberi napokban sokszor éjszaka jöttem ide. Tiltakoztam, hogy ez tévedés, összetéveszt a külföldre távozott bátyámmal, de nem hitt nekem és tárcsázta az ellenforradalmárok ellen létre hozott „R” csoportot. Nem mertem kiszaladni a fülkéből, mert az csak megerősítette volna a gyanújában. Szerencsére a felesége leintette a feldühösödött házmestert és lenyomta a telefon megszakító gombját. Dühösen sziszegte ez az ember felém, hogy hiába fogok jelentkezni egyetemre, nem fognak felvenni, arról ő tesz. Nem tulajdonítottam akkor ennek jelentőséget, hiszen csak a következő évben érettségiztem. Az, hogy az első nekifutásra 1958-ban nem vettek fel, nem volt gyanús, hiszen az én Postaforgalmi Technikumom tananyaga nem igen vágott a Nehézipari Műszaki egyetemhez. De a következő évben , amikor Közgazdasági Egyetem Ipari Szakára jelentkeztem és előkészítő tanfolyamra is járva úgy éreztem jó volt a felvételi eredményem, mégsem vettek fel. Közben 1959-ben a sorozáson a politikai tiszt azt a kérdést szegezte felém: Micsoda nagy büdös ellenforradalmár maga? Ekkor bevillant nekem a spicli Kadelka házmesterrel való afférom. Mondtam, hogy nyomozzanak utánam, az októberi napokban végig a kollégiumban voltam társaimmal együtt, egy rosszakaratú házmester terjeszti az ellenforradalmiságot rólam. Feltehetőleg valóban eljárhattak a volt kollégium igazgatómnál, mert 1960-ban vidékről felkeresve unokabátyámat, a házmester a liftben azt mondta, hogy jelentkezzek csak egyetemre, fel fognak venni. Ezekkor ez már késő biztatás volt nekem, hiszen közben házasember lettem és egyelőre lemondtam az ilyen ambíciómról.
Visszatérek a forradalom leverése utáni 1957 eleji időre. Volt egy Mészáros nevű pesti osztálytársunk a ferencvárosi dzsumbujból. Ez a Mészi egyszer hencegésből előkapta a pisztolyát amelyet a belső zsebében hordott. Rémülten mondtuk, dugd csak el, és ne hozd magaddal többet, mert akkoriban nagyon szigorúan büntették a fegyverrejtegetést. Amikor ismét megkezdődött a tanítás, a szeretett osztályfőnökünk, Butykai István már nem volt az iskola tanára. Eltanácsolták, mert kapcsolatban volt írói körökkel, így Eörsi Istvánnal is, akit közben bebörtönöztek. Sztrájkolni akartunk, hogy visszakapjuk osztályfőnökünket, de egy higgadt tanár kérve-kért minket, ne tegyük, Butykay nem jöhetne vissza, minket meg legkevesebb kivágnának az iskolából.
1957 tavaszán mint volt DISZ titkárt hívtak az akkor megalakult KISZ-be. Lélekben én még a forradalom mellett voltam, dehogy álltam volna be azok közé, akik ellenforradalomnak titulálták azt. Ez a lépésem nem volt valami előrelátó a későbbi továbbtanulási szándékomhoz.
1958 június 16 utáni napokban a Vörösmarty moziban vetített Híradó filmből értesültem Nagy Imre lés társai kivégzéséről. Kicsordultak a könnyeim a hír hallatára és összeomlott bennem minden reménység. Ezt soha nem bocsátom meg Kádár Jánosnak, bár elismerem, hogy a hatvanas évek közepétől az adott keretek között voltak pozitív intézkedései. Így például amikor meghirdette az „aki nem ellenünk, az velünk van” politikáját, nekem és hajdani osztályidegen társaimnak megnyílott bizonyos lehetőség.
Persze azért nem ment simán, mert hiába végeztem teljes igyekezettel munkámat, azok a párttag beosztottaim, akiket elkaptam a lógásért, hanyagságért, sokszor visszahallottam, hogy áztattak a taggyűléseken. A párt egy mumus volt sokáig nekem, bár felfogásom közel állt a szocialista eszmékhez. Ez odavezette, hogy amikor a az MSZMP-ben kezdtek hátrébb szorulni ezek a suk-sükölő, semmi emberek, a Rákosi időkre emlékeztető párttagok, beléptem én is a pártba. Nem gondolom, hogy ezzel feladtam volna a Nagy Imréhez való hűségemet. Soha nem neveztem 56-ot ellenforradalomnak, ám most, amikor akár egy hajdani köztörvényes is kéjeleg mint forradalmár, azt mondom, hogy október 23.-a forradalomnak indult, de voltak benne dicstelen mozzanatok is. Úgy látszik, nem lehetséges tiszta forradalom, mert ilyenkor a salak is felszínre kerülhet. Sokat gondolkoztam már azon, hogy ha nem döntik meg az oroszok a magyar forradalmat, vajon életképes lett volna-e a Nagy Imre-féle demokratikus szocializmus. Később Csehszlovákiában Dubcsekék is próbálkoztak az emberarcú szocializmussal, annak is a szovjetek vetettek véget. A jobbító szándékú Gorbacsov peresztorkája meg belülről dőlt össze, nem bírta az újszerű „csillagháborús” fegyverkezési versenyt.
2006. augusztus 9. Ficsór Bálint